Valaki az újév első napján az ágyában ébred új reményekkel felvértezve. Jómagam ezt mindenfajta bizakodástól mentes módon, egy zuglói lakás padlóján éltem meg, pokróccal letakarva, s ekkor – reggel kilenc óra táján – megtettem azt a fogadalmat, hogy nem megyek ki hányni. Udvariasság volt ez a házigazdával és önmagammal szemben egyaránt, bár máig sem tisztázott, hogy az említett pokróc – mely a lakással egyetemben Schleki tulajdonát képezte – téves kegyeleti okból, vagy puszta jó szándéktól vezérelve lett rám terítve. Agyam különböző részein ezernyi égető láng dolgozott azért, hogy megkeserítse a nap további részét. Remegő kezeim kiszabadítottam összegyűrt nyakkendőm fogságából, majd övtáskám bugyraiban kezdtem tapogatózni a megváltás után.
A talált tabletta egymagában kuporgott piros-fehér csomagolásának fogságában, lenyelésre csábító, hosszúkás idomával. Nem kérdeztem tőle „Hogy hívnak?”, mert nem érdekelt a neve. Csak „azt” akartam tőle. A megváltást. Ami végül nem jött el, lévén, hogy lázcsillapításra teremtette a Jóisten. Szörnyű kínok közepette ismét álomra hajtottam fejem.
