Július 4. 15 óra, verőfényes napsütés. „Jó lesz!” – mondja Tomika. Gyakran mondja ezt, mikor szórakozni invitál, s nekem kétségeim vannak afelől, hogy a legvégén nagyobb számban lesznek a kellemes élményeim, mint a kellemetlenek. De általában neki lesz igaza, ezt be kell vallani. Háromszor kell velem távbeszélést folytatnia, mire kötélnek állok, és egy óra múlva már a Keleti pályaudvarnál próbáltunk utat találni a főpolgármester által elénk állított akadályok között. Heves sietségünkben a „Követ a nyakába és a folyóba vele!” – szlogen jár a fejemben a Macskafogó című klasszikus magyar rajzfilmből, de különböző kínzási módszereken is gondolkodom, míg végül sikeresen lekéssük a szerelvényeket. T. úr, a „zentai koncertszervező” ilyenkor durcás fejet vág, én pedig javaslom, hogy azonnal vásároljunk pár sört a jegyek mellé. Így teszünk, mert Ő is belátja, hogy az jó, aztán már szeljük is át a következő járat szerelvényeinek belsejét, megfelelő ülőhelyek után kutatva.
Sosem jártam még a VOLT fesztiválon, eljött hát az ideje, hogy megtapasztaljam. Körbenézve erősen az a gyanúm, hogy ez pusztán a Sziget soproni változata, nem mintha ez megzavarna abban, hogy miközben T. Úr a sátorral bajlódik, én tétlenül nézzem és közben fél decis Unicumokat emlegessek. Panna sem segít, aki szerint „Pintyőke” a nevem.
Hogy került oda a Nouvelle Vogue? Ez így ostoba kérdés. Hogy kerültem én oda? Régóta meg akartam tekinteni ezt a francia formációt, ösztönző erő volt ennek kapcsán az, hogy gyakran hallgattam a lemezeiket. Olyan klasszikusokat szólaltatnak meg akusztikus feldolgozásban, női énekekkel, mint a PIL-től a „This is Not A Love Song”, vagy a Joy Division-től a „Love Will Tear Us Apart” és még sorolhatnám. Hát nem benne volt a programfüzetben? Az már más kérdés, hogy a koncerttől fokozatosan jelentkező hányingert kapok, amire jelentős mértékben rásegít a köröttem vonagló emberek ízléstelensége. Tudják ezek egyáltalán, kiktől származnak ezek a számok eredetileg? Vajon akkor is ilyen vehemensen sikoltoznának, ha egy csilivel bekent seprűnyelet tolnának a kloákájukba? Azt utóbbira mindenképp igenlő válasszal felelnék.
Jártamban – keltemben egy nyárson forgatott birka látványára leszek figyelmes. Az ilyesmi mindig is lenyűgözött. Egy eltorzult, fortyogó test, mely nemrég még egy élőlénynek volt mondható, forogva tetszeleg a szemnek, s az orr számára igen kellemes illatot áraszt magából. Mondani sem kell; megéhezem, s a legörömtelibb percnek számít, mikor kérésemre átadják nekem az említett állat ropogósra sült fejét, melyet jóízűen, rosszindulatú tekintetek kereszttüzében fogyasztok el. Aki nem evett még sült fejet, annak mindenképp leszögezném, hogy miután az ember a külső húsokat lerágta, még koránt sem végzett. Két erős kezének igénybe vételével, reccsenő hangokat előidézve a fej több darabra szedhető, ezáltal megleljük a belső részeket, melyek igen ízletesek. A sült agy fehéres-szürkés színű, kocsonyás anyag, fogyasztása teljes kiőrlésű lisztből készült kenyérrel javasolt.
Bármilyen kezembe akadó tárgyat szívesen hozzá vágtam volna ahhoz a fiatalemberhez, aki hajnaltól reggelig harsogta a következő sorokat a sátor közelében található pultnál: „A lányok, a lányok, a lányok angyalok!” Nemcsak azért, mert az említett mondattal nem feltétlenül értek egyet, de mindezt annyiszor elismételte, hogy álmomban majdnem meggyőzött.
Éppen a következő sörömért állok sorba egy épületben, mikor meghallom Réz András filmesztéta hangját. Persze nem hozzám szólt, hogy vegyek neki is, hanem épp előadást tart az összegyűlt érdeklődőknek. Megtudhatom, hogy szerinte a mai sorozatok több értéket hordoznak, mint a mai filmek és egyéb tanulságos megállapításokat, majd minderre feltéve a pontot, kéjes mosollyal berakja a lejátszóba a „Pokol anatómiája” című remekművet. Pár éve volt szerencsém megtekinteni a filmet, csupán szórakoztatásképp elmesélem, mindenféle mondanivaló boncolgatása nélkül. A film kezdő képsorain egy homoszexuális fiatalember orálisan kielégít egy másikat „premier plánban”. Ezek után rögtön egy meleg-diszkóba kerülünk, ahol a főhősnő – érthető okokból - egy férfit sem tud elcsábítani, ezért a mellékhelyiségben felvágja az ereit egy pengével. Egy homokos menti meg az életét, aki beviszi a kórházba, ahol el is látják. Ezek után a hölgy elégíti ki az említett fiatalembert, akit ez kényelmetlenül érint, ennek ellenére a történtek után rendszeresen feljár hozzá és nézi, amint vetkőzik meg hasonlók, közben undorodó megjegyzéseket tesz a nő gyenge és törékeny testére. A nő néha elalszik, olyankor a férfi különleges dolgokat művel vele, például egy kapa nyelét dugja fel neki, vagy csak egyszerűen megtöcsköli. A kedvenc részem mégis az volt, mikor a hölgy egy véres tampont használ teás filterként, majd a végeredményt átnyúltja a férfinak: „Ez a legszebb ajándék, amit egy nő egy férfinak adhat. Igya meg!”. Az megissza. A film végkifejlete, ha jól emlékszem, az hogy a férfi a nőt letaszítja egy szakadékba. Andrásunk pajzán vigyora kitartóan sugárzik, mikor elráncigáltak a helyszínről.
„Az angol szöveg az első lépés a guminő felé.” - szoktam megállapítani bizonyos zenekarok hitelességével kapcsolatban. Ez alól kivételt képez a pécsi Psycho Mutants, ami a maga „western-swingével” talán hülyén is hangzana magyarul, bár az akcentus igen erős. A zene pedig egyedi, kidolgozott és magával ragadó, meg hát vegyük figyelembe azt a tényt, hogy frontemberük, Karnics Zoltán – Ford Fairlane magyar változata - egy üveg pálinka után sem végez gyanús alternáló mozgásokat a színpadon. Az esti, nagyszínpados Offspring vonyítását ellentétben nem tudnám elviselni nagy mennyiségű Soproni Ászok nélkül, még a háttérbe meghúzódó sörsátorban sem. Itt bejelenteném azt a tényt, hogy T. úr – miután lábát filctollal készült dekorációval láttam el - az első férfi lett a történelemben, akinek „Adolf Hitler nőtt a térdére".
Hazafelé egy kisebb társaság invitálására meglátogatjuk a Gyógygödör nevezetű vendéglőt, ahol pacalpörkölttel és ipari mennyiségű fröccsel töltjük meg beleinket.
A vonaton egy borostás, pocakos, negyven körüli alakra leszünk figyelmesek, aki csomagjai mellett egy tekintélyes méretű takarót cipel a hátára terítve. Mikor a közelembe kerül, ellenállhatatlan vágyat érezek, hogy megkínáljam a kezemben tartott csupor Erős Pistával. Elveszi, majd kis idő múlva leszáll és eltűnik a peron egyik távolabbi zugában. Már kezdek aggódni a Gyógygödörből eltulajdonított ételízesítő miatt, mikor újra megjelenik a szerelvényen.
- Na, ne vidd már el. – mondom neki, majd kiveszem a kezéből.
- Há’ még bele se ettem. – válaszolja sértődötten, majd kis idő múlva hanyatt fekszik a vonat padlóján, lábait függőlegesen az ajtók melletti oldalfalra támasztja. Előkotor némi élelmet a hátizsákjából, majd lakmározik, közben magyarázni kezdi az éppen leszállásra várakozó asszonynak:
- Régen az iskolában egy dolgot tanultam meg; hogy amit megeszel az a tied.
A nőt ez láthatóan nem érdekli, ez a következtetés onnan vonható le, hogy semmilyen módon nem reagál az elhangzottakra. Kinyílik az ajtó, a pocakos krákodva köp egyet kifelé, majd hozzáteszi: „Bocsánat.”
Felénk fordul és fektében a következőket közli:
- Most vége a VOLT-nak. Még ki kell menni a Balaton Soundra, meg a Szigetre…aztán kimegyek innek a picsába Angliába.
- És ott mit fogsz csinálni? – tesszük fel a kérdést.
- Hát ugyanazt, mint itthon. Eszek…iszok…baszok. De ott legalább megfizetnek. – válaszolja, majd elővesz egy-két műanyag flakont.
- Igyatok, bazdmeg.
Sosem jártam még a VOLT fesztiválon, eljött hát az ideje, hogy megtapasztaljam. Körbenézve erősen az a gyanúm, hogy ez pusztán a Sziget soproni változata, nem mintha ez megzavarna abban, hogy miközben T. Úr a sátorral bajlódik, én tétlenül nézzem és közben fél decis Unicumokat emlegessek. Panna sem segít, aki szerint „Pintyőke” a nevem.
Hogy került oda a Nouvelle Vogue? Ez így ostoba kérdés. Hogy kerültem én oda? Régóta meg akartam tekinteni ezt a francia formációt, ösztönző erő volt ennek kapcsán az, hogy gyakran hallgattam a lemezeiket. Olyan klasszikusokat szólaltatnak meg akusztikus feldolgozásban, női énekekkel, mint a PIL-től a „This is Not A Love Song”, vagy a Joy Division-től a „Love Will Tear Us Apart” és még sorolhatnám. Hát nem benne volt a programfüzetben? Az már más kérdés, hogy a koncerttől fokozatosan jelentkező hányingert kapok, amire jelentős mértékben rásegít a köröttem vonagló emberek ízléstelensége. Tudják ezek egyáltalán, kiktől származnak ezek a számok eredetileg? Vajon akkor is ilyen vehemensen sikoltoznának, ha egy csilivel bekent seprűnyelet tolnának a kloákájukba? Azt utóbbira mindenképp igenlő válasszal felelnék.
Jártamban – keltemben egy nyárson forgatott birka látványára leszek figyelmes. Az ilyesmi mindig is lenyűgözött. Egy eltorzult, fortyogó test, mely nemrég még egy élőlénynek volt mondható, forogva tetszeleg a szemnek, s az orr számára igen kellemes illatot áraszt magából. Mondani sem kell; megéhezem, s a legörömtelibb percnek számít, mikor kérésemre átadják nekem az említett állat ropogósra sült fejét, melyet jóízűen, rosszindulatú tekintetek kereszttüzében fogyasztok el. Aki nem evett még sült fejet, annak mindenképp leszögezném, hogy miután az ember a külső húsokat lerágta, még koránt sem végzett. Két erős kezének igénybe vételével, reccsenő hangokat előidézve a fej több darabra szedhető, ezáltal megleljük a belső részeket, melyek igen ízletesek. A sült agy fehéres-szürkés színű, kocsonyás anyag, fogyasztása teljes kiőrlésű lisztből készült kenyérrel javasolt.
Bármilyen kezembe akadó tárgyat szívesen hozzá vágtam volna ahhoz a fiatalemberhez, aki hajnaltól reggelig harsogta a következő sorokat a sátor közelében található pultnál: „A lányok, a lányok, a lányok angyalok!” Nemcsak azért, mert az említett mondattal nem feltétlenül értek egyet, de mindezt annyiszor elismételte, hogy álmomban majdnem meggyőzött.
Éppen a következő sörömért állok sorba egy épületben, mikor meghallom Réz András filmesztéta hangját. Persze nem hozzám szólt, hogy vegyek neki is, hanem épp előadást tart az összegyűlt érdeklődőknek. Megtudhatom, hogy szerinte a mai sorozatok több értéket hordoznak, mint a mai filmek és egyéb tanulságos megállapításokat, majd minderre feltéve a pontot, kéjes mosollyal berakja a lejátszóba a „Pokol anatómiája” című remekművet. Pár éve volt szerencsém megtekinteni a filmet, csupán szórakoztatásképp elmesélem, mindenféle mondanivaló boncolgatása nélkül. A film kezdő képsorain egy homoszexuális fiatalember orálisan kielégít egy másikat „premier plánban”. Ezek után rögtön egy meleg-diszkóba kerülünk, ahol a főhősnő – érthető okokból - egy férfit sem tud elcsábítani, ezért a mellékhelyiségben felvágja az ereit egy pengével. Egy homokos menti meg az életét, aki beviszi a kórházba, ahol el is látják. Ezek után a hölgy elégíti ki az említett fiatalembert, akit ez kényelmetlenül érint, ennek ellenére a történtek után rendszeresen feljár hozzá és nézi, amint vetkőzik meg hasonlók, közben undorodó megjegyzéseket tesz a nő gyenge és törékeny testére. A nő néha elalszik, olyankor a férfi különleges dolgokat művel vele, például egy kapa nyelét dugja fel neki, vagy csak egyszerűen megtöcsköli. A kedvenc részem mégis az volt, mikor a hölgy egy véres tampont használ teás filterként, majd a végeredményt átnyúltja a férfinak: „Ez a legszebb ajándék, amit egy nő egy férfinak adhat. Igya meg!”. Az megissza. A film végkifejlete, ha jól emlékszem, az hogy a férfi a nőt letaszítja egy szakadékba. Andrásunk pajzán vigyora kitartóan sugárzik, mikor elráncigáltak a helyszínről.
„Az angol szöveg az első lépés a guminő felé.” - szoktam megállapítani bizonyos zenekarok hitelességével kapcsolatban. Ez alól kivételt képez a pécsi Psycho Mutants, ami a maga „western-swingével” talán hülyén is hangzana magyarul, bár az akcentus igen erős. A zene pedig egyedi, kidolgozott és magával ragadó, meg hát vegyük figyelembe azt a tényt, hogy frontemberük, Karnics Zoltán – Ford Fairlane magyar változata - egy üveg pálinka után sem végez gyanús alternáló mozgásokat a színpadon. Az esti, nagyszínpados Offspring vonyítását ellentétben nem tudnám elviselni nagy mennyiségű Soproni Ászok nélkül, még a háttérbe meghúzódó sörsátorban sem. Itt bejelenteném azt a tényt, hogy T. úr – miután lábát filctollal készült dekorációval láttam el - az első férfi lett a történelemben, akinek „Adolf Hitler nőtt a térdére".
Hazafelé egy kisebb társaság invitálására meglátogatjuk a Gyógygödör nevezetű vendéglőt, ahol pacalpörkölttel és ipari mennyiségű fröccsel töltjük meg beleinket.
A vonaton egy borostás, pocakos, negyven körüli alakra leszünk figyelmesek, aki csomagjai mellett egy tekintélyes méretű takarót cipel a hátára terítve. Mikor a közelembe kerül, ellenállhatatlan vágyat érezek, hogy megkínáljam a kezemben tartott csupor Erős Pistával. Elveszi, majd kis idő múlva leszáll és eltűnik a peron egyik távolabbi zugában. Már kezdek aggódni a Gyógygödörből eltulajdonított ételízesítő miatt, mikor újra megjelenik a szerelvényen.
- Na, ne vidd már el. – mondom neki, majd kiveszem a kezéből.
- Há’ még bele se ettem. – válaszolja sértődötten, majd kis idő múlva hanyatt fekszik a vonat padlóján, lábait függőlegesen az ajtók melletti oldalfalra támasztja. Előkotor némi élelmet a hátizsákjából, majd lakmározik, közben magyarázni kezdi az éppen leszállásra várakozó asszonynak:
- Régen az iskolában egy dolgot tanultam meg; hogy amit megeszel az a tied.
A nőt ez láthatóan nem érdekli, ez a következtetés onnan vonható le, hogy semmilyen módon nem reagál az elhangzottakra. Kinyílik az ajtó, a pocakos krákodva köp egyet kifelé, majd hozzáteszi: „Bocsánat.”
Felénk fordul és fektében a következőket közli:
- Most vége a VOLT-nak. Még ki kell menni a Balaton Soundra, meg a Szigetre…aztán kimegyek innek a picsába Angliába.
- És ott mit fogsz csinálni? – tesszük fel a kérdést.
- Hát ugyanazt, mint itthon. Eszek…iszok…baszok. De ott legalább megfizetnek. – válaszolja, majd elővesz egy-két műanyag flakont.
- Igyatok, bazdmeg.
