Aberrált atya gyóntatószéke

Július 4. 15 óra, verőfényes napsütés. „Jó lesz!” – mondja Tomika. Gyakran mondja ezt, mikor szórakozni invitál, s nekem kétségeim vannak afelől, hogy a legvégén nagyobb számban lesznek a kellemes élményeim, mint a kellemetlenek. De általában neki lesz igaza, ezt be kell vallani. Háromszor kell velem távbeszélést folytatnia, mire kötélnek állok, és egy óra múlva már a Keleti pályaudvarnál próbáltunk utat találni a főpolgármester által elénk állított akadályok között. Heves sietségünkben a „Követ a nyakába és a folyóba vele!” – szlogen jár a fejemben a Macskafogó című klasszikus magyar rajzfilmből, de különböző kínzási módszereken is gondolkodom, míg végül sikeresen lekéssük a szerelvényeket. T. úr, a „zentai koncertszervező” ilyenkor durcás fejet vág, én pedig javaslom, hogy azonnal vásároljunk pár sört a jegyek mellé. Így teszünk, mert Ő is belátja, hogy az jó, aztán már szeljük is át a következő járat szerelvényeinek belsejét, megfelelő ülőhelyek után kutatva.
Sosem jártam még a VOLT fesztiválon, eljött hát az ideje, hogy megtapasztaljam. Körbenézve erősen az a gyanúm, hogy ez pusztán a Sziget soproni változata, nem mintha ez megzavarna abban, hogy miközben T. Úr a sátorral bajlódik, én tétlenül nézzem és közben fél decis Unicumokat emlegessek. Panna sem segít, aki szerint „Pintyőke” a nevem.

Hogy került oda a Nouvelle Vogue? Ez így ostoba kérdés. Hogy kerültem én oda? Régóta meg akartam tekinteni ezt a francia formációt, ösztönző erő volt ennek kapcsán az, hogy gyakran hallgattam a lemezeiket. Olyan klasszikusokat szólaltatnak meg akusztikus feldolgozásban, női énekekkel, mint a PIL-től a „This is Not A Love Song”, vagy a Joy Division-től a „Love Will Tear Us Apart” és még sorolhatnám. Hát nem benne volt a programfüzetben? Az már más kérdés, hogy a koncerttől fokozatosan jelentkező hányingert kapok, amire jelentős mértékben rásegít a köröttem vonagló emberek ízléstelensége. Tudják ezek egyáltalán, kiktől származnak ezek a számok eredetileg? Vajon akkor is ilyen vehemensen sikoltoznának, ha egy csilivel bekent seprűnyelet tolnának a kloákájukba? Azt utóbbira mindenképp igenlő válasszal felelnék.

Jártamban – keltemben egy nyárson forgatott birka látványára leszek figyelmes. Az ilyesmi mindig is lenyűgözött. Egy eltorzult, fortyogó test, mely nemrég még egy élőlénynek volt mondható, forogva tetszeleg a szemnek, s az orr számára igen kellemes illatot áraszt magából. Mondani sem kell; megéhezem, s a legörömtelibb percnek számít, mikor kérésemre átadják nekem az említett állat ropogósra sült fejét, melyet jóízűen, rosszindulatú tekintetek kereszttüzében fogyasztok el. Aki nem evett még sült fejet, annak mindenképp leszögezném, hogy miután az ember a külső húsokat lerágta, még koránt sem végzett. Két erős kezének igénybe vételével, reccsenő hangokat előidézve a fej több darabra szedhető, ezáltal megleljük a belső részeket, melyek igen ízletesek. A sült agy fehéres-szürkés színű, kocsonyás anyag, fogyasztása teljes kiőrlésű lisztből készült kenyérrel javasolt.

Bármilyen kezembe akadó tárgyat szívesen hozzá vágtam volna ahhoz a fiatalemberhez, aki hajnaltól reggelig harsogta a következő sorokat a sátor közelében található pultnál: „A lányok, a lányok, a lányok angyalok!” Nemcsak azért, mert az említett mondattal nem feltétlenül értek egyet, de mindezt annyiszor elismételte, hogy álmomban majdnem meggyőzött.

Éppen a következő sörömért állok sorba egy épületben, mikor meghallom Réz András filmesztéta hangját. Persze nem hozzám szólt, hogy vegyek neki is, hanem épp előadást tart az összegyűlt érdeklődőknek. Megtudhatom, hogy szerinte a mai sorozatok több értéket hordoznak, mint a mai filmek és egyéb tanulságos megállapításokat, majd minderre feltéve a pontot, kéjes mosollyal berakja a lejátszóba a „Pokol anatómiája” című remekművet. Pár éve volt szerencsém megtekinteni a filmet, csupán szórakoztatásképp elmesélem, mindenféle mondanivaló boncolgatása nélkül. A film kezdő képsorain egy homoszexuális fiatalember orálisan kielégít egy másikat „premier plánban”. Ezek után rögtön egy meleg-diszkóba kerülünk, ahol a főhősnő – érthető okokból - egy férfit sem tud elcsábítani, ezért a mellékhelyiségben felvágja az ereit egy pengével. Egy homokos menti meg az életét, aki beviszi a kórházba, ahol el is látják. Ezek után a hölgy elégíti ki az említett fiatalembert, akit ez kényelmetlenül érint, ennek ellenére a történtek után rendszeresen feljár hozzá és nézi, amint vetkőzik meg hasonlók, közben undorodó megjegyzéseket tesz a nő gyenge és törékeny testére. A nő néha elalszik, olyankor a férfi különleges dolgokat művel vele, például egy kapa nyelét dugja fel neki, vagy csak egyszerűen megtöcsköli. A kedvenc részem mégis az volt, mikor a hölgy egy véres tampont használ teás filterként, majd a végeredményt átnyúltja a férfinak: „Ez a legszebb ajándék, amit egy nő egy férfinak adhat. Igya meg!”. Az megissza. A film végkifejlete, ha jól emlékszem, az hogy a férfi a nőt letaszítja egy szakadékba. Andrásunk pajzán vigyora kitartóan sugárzik, mikor elráncigáltak a helyszínről.

„Az angol szöveg az első lépés a guminő felé.” - szoktam megállapítani bizonyos zenekarok hitelességével kapcsolatban. Ez alól kivételt képez a pécsi Psycho Mutants, ami a maga „western-swingével” talán hülyén is hangzana magyarul, bár az akcentus igen erős. A zene pedig egyedi, kidolgozott és magával ragadó, meg hát vegyük figyelembe azt a tényt, hogy frontemberük, Karnics Zoltán – Ford Fairlane magyar változata - egy üveg pálinka után sem végez gyanús alternáló mozgásokat a színpadon. Az esti, nagyszínpados Offspring vonyítását ellentétben nem tudnám elviselni nagy mennyiségű Soproni Ászok nélkül, még a háttérbe meghúzódó sörsátorban sem. Itt bejelenteném azt a tényt, hogy T. úr – miután lábát filctollal készült dekorációval láttam el - az első férfi lett a történelemben, akinek „Adolf Hitler nőtt a térdére".

Hazafelé egy kisebb társaság invitálására meglátogatjuk a Gyógygödör nevezetű vendéglőt, ahol pacalpörkölttel és ipari mennyiségű fröccsel töltjük meg beleinket.
A vonaton egy borostás, pocakos, negyven körüli alakra leszünk figyelmesek, aki csomagjai mellett egy tekintélyes méretű takarót cipel a hátára terítve. Mikor a közelembe kerül, ellenállhatatlan vágyat érezek, hogy megkínáljam a kezemben tartott csupor Erős Pistával. Elveszi, majd kis idő múlva leszáll és eltűnik a peron egyik távolabbi zugában. Már kezdek aggódni a Gyógygödörből eltulajdonított ételízesítő miatt, mikor újra megjelenik a szerelvényen.
- Na, ne vidd már el. – mondom neki, majd kiveszem a kezéből.
- Há’ még bele se ettem. – válaszolja sértődötten, majd kis idő múlva hanyatt fekszik a vonat padlóján, lábait függőlegesen az ajtók melletti oldalfalra támasztja. Előkotor némi élelmet a hátizsákjából, majd lakmározik, közben magyarázni kezdi az éppen leszállásra várakozó asszonynak:
- Régen az iskolában egy dolgot tanultam meg; hogy amit megeszel az a tied.
A nőt ez láthatóan nem érdekli, ez a következtetés onnan vonható le, hogy semmilyen módon nem reagál az elhangzottakra. Kinyílik az ajtó, a pocakos krákodva köp egyet kifelé, majd hozzáteszi: „Bocsánat.”
Felénk fordul és fektében a következőket közli:
- Most vége a VOLT-nak. Még ki kell menni a Balaton Soundra, meg a Szigetre…aztán kimegyek innek a picsába Angliába.
- És ott mit fogsz csinálni? – tesszük fel a kérdést.
- Hát ugyanazt, mint itthon. Eszek…iszok…baszok. De ott legalább megfizetnek. – válaszolja, majd elővesz egy-két műanyag flakont.
- Igyatok, bazdmeg.

 

Az első, amiért kötelességemnek érzem, hogy a Benczúr Klubot kíméletlen kritikával sújtsam, az első élményem a hellyel kapcsolatban. Nyolc-kilenc éve történhetett.

Az akkori haveri társaság egy kiadós italozását az aktuális vendéglátó ipari egység zárórája szakította meg. Mikor effajta aljas és övön aluli ütést mértek csupa úriemberből álló körünkre, s mindezt olyan lekezelő hangnemben intézték felénk, hogy „Zááróóra!”, jó hagyomány szerint sakál részeg stílusban visszavágtunk az „Anti-záróra!” felkiáltással. Ennek hallatán a csapos még inkább összehúzta a szemöldökét és arckifejezéseiből a „Húzzatok már a büdös picsába!” mondat volt leolvasható.

Mikor az ifjak ennyire felajzott, szesztől mámoros, kalandvágyó hangulatban vannak, kevés az esély, hogy szétoszlanak és hazatérnek otthonaikba, hogy megkíméljék maguktól a várost. Sokkal inkább különböző szórakozóhelyeken kötnek ki, ahová maguk sem tudják már, kinek az ötletéből adódóan jutottak. Valahogy így kerültünk a Benczúr Klubba is, ahol éppen a Balaton együttes adott koncertet. Már rögtön a belépés után éreztem, hogy valami nem stimmel. A helység múzeumra emlékeztető külseje már önmagában is nyomasztóan hatott, ehhez kiválóan társult a színpadról duruzsoló, melankolikus zenére kussolva álldogáló, makkfejű közönség. Hogy megtapasztaljam a művészet eme magaslatokba törő megnyilvánulásának lényegét, magam is a foghíjas publikum közé álltam, s érdeklődéssel kezdtem volna szemlélni a zenekart, ha valaki meg nem kocogtatja a vállam: „Légy szíves, ne állj elém, mert nem látom a koncertet.” A mondattól kapott sokk hatására kitámolyogtam a teremből, hogy mindezt egy sörrel kompenzáljam, de a büfének kinevezett beugróban az „Elfogyott.” választ kaptam.

 

A második, amiért kötelességemnek érzem, hogy a Benczúr Klubot kíméletlen kritikával sújtsam, szombaton esett meg.

A Malacka és a Tahó zenekar – mely a „gallásan” fanyar és infantilis humor ska-s alapokra helyezésének mestere – eddig még nem nyújtott nekem kellemetlen élményt. Mármint a szombatin kívül. Mert attól, hogy az énekesnő-cserét sajnos nem igazán tudták minőségromlás nélkül megoldani, még akár egy jó koncertet is adhattak volna, de hogy az énekcucc úgy szóljon, mint egy szomszéd Marika néni éjszakai nyugalma érdekében lehalkított Sokol rádió, azért mégis csak csalódottságot vált ki Borovitz úr dicső múltra visszatekintő csapatának közönségétől.

A történtektől kapott sokk hatására kitámolyogtam a teremből, hogy mindezt egy sörrel kompenzáljam, de a büfének kinevezett beugróban az „Elfogyott.” választ kaptam.

S mivel a két kiszolgáló láthatóan roppant mód hasonlított egymásra, érdeklődésemnek adtam hangot, nem testvérek-e. Zavart mosollyal egymásra néztek, majd nemleges választ adtak.

A Lopunk, nem ám holmi tucat-feldolgozás banda, mint az ilyesfajta zenekarok többsége. Főleg hogy tagságuk jócskán túl van már a harmincon, s ha emlékeim nem csalnak, már a ’90-es évek közepe óta nyomják az ipart, vagyis a punk szubkultúra alapvető klasszikusait játsszák teljes profizmussal és hitelességgel. Van-e abszurdabb és eltaláltabb, mint egy őszülő, szemüveges, öltönyös frontember, aki teljes beleéléssel, metszően kegyetlen hangon prezentálja a Sex Pistols-tól a „God Save The Queen”-t, vagy a Dead Kennedys „California Über Alles” című himnuszát? Ha emellett még a tévészékház elnök jelölje is – mint Hammer Ferenc -, az még külön megér egy misét.

Ám az öreg punkok élete nem csak játék és mese! Mint az a földalatti életben tapasztalható, egyik zenei társulat sem szeret a buli végén játszani, mivel a hajnali órákra a zenészek hajlamosak álmossá, vagy ittassá válni, a közönség szintén tragikusan lerészegedik, hazamegy, vagy álomra szenderül, így a hangulatra a „lagymatag” lesz a legfrappánsabb jelző.

Valószínűleg a Lopunk sem szeretett volna magáénak tudni egy hasonlóan negatív élményt pénteken a Vörös Yukban, ezért átkérte magát egy korábbi időpontra, amire viszont nem ért oda a teljes tagság. A csúszás és sietség miatt egy rövid és kezdetben látszólag kínos produkció következett, amit az idő közben megérkező másodgitáros a színpadra lépés helyett a közönség soraiból élvezhetett végig.

A fellépést végül a nagy számban megjelenő publikum mentette meg valamennyire, de ez a morcosan levonuló csapat aktív gitárosát nem vigasztalta; az öltözőbe beérve szemrehányóan vágta hozzám – mintha bármi közöm lenne a szervezéshez -, hogy elrontottuk a hétvégi fociját és a pályáról lett ide ráncigálva.

Ó, csak ezt ne mondta volna! Mondta volna, hogy éppen a kedvenc kocsmájában a kedvenc zeneszáma szól, s mikor az első Unicumot emeli a szájához csöng az a rohadt telefon. Vagy tiltakozott volna azzal, hogy épp egy tüzelő nőstény melltartóját próbálta inaktiválni erős izgalmi állapotban, mikor megszólalt a csengő. Vagy hogy épp egy tüntetésen készült ököllel kettétörni egy rohamrendőr plekszi pajzsát, mikor a szervező a szűrénél fogva Óbudára rángatta, hogy irány a világot jelentő deszkák. Csak a labdarúgást ne!

Mert hát a „Holiday In The Sun” helyett egy levegővel töltött tárgyat rugdalni a gyepen, mégiscsak kiábrándító cselekedet.

Szintén nem tudom annak az útnak a nevét, amit múlt szombaton a TV2 katasztrófa-övezetnek nyilvánított az ónos eső okán. Többen is ránk csörögtek, hogy ugyan forduljunk már vissza, de ezek akadályok egy tisztes rakkendroll zenekarnak nem jelenthetnek gátat, így bérelt buszunk makacsul gördült tovább a tükörjégen. Jeleztem is a kormánynál helyet foglaló zenész kollegának, hogy ha már megdöglünk, visszafelé tegyük meg, mert le szeretnék még gurítani Pécs városában egy-két csapoltat. Az út szélén egy felborult gépjármű éktelenkedett, melynek látványa olyan mértékben megviselt, hogy le kellett tolnom pár korty gyomorkeserűt. Így megy ez.

A Toxic Club hideg és túlzsúfolt öltözőjét, – no meg azt a szomorú tényt, hogy az utánunk játszó "perverz pucér metál" zenekar sikeresen szétdisztrojozta a tőlem kölcsönkért tükröt – ellensúlyozta fellépésünk kitűnő hangulata. Nem találtam elfogadható választ viszont a hazai „földalatti kultúra” azon problémájára, hogy miért nincs bizonyos klubokban ajtó a WC-n. Vajon szereti-e a lelkes szórakozni vágyó zenerajongók többsége, ha kortársai végignézik, amint a székelés intim periódusait éli át? S vajon vannak-e, akik utána nem törlik ki? S vajon az „Azért nincs ajtó, mert úgyis szétverik.” – kijelentésre mi lenne az ÁNTSZ válasza?

Valaki az újév első napján az ágyában ébred új reményekkel felvértezve. Jómagam ezt mindenfajta bizakodástól mentes módon, egy zuglói lakás padlóján éltem meg, pokróccal letakarva, s ekkor – reggel kilenc óra táján – megtettem azt a fogadalmat, hogy nem megyek ki hányni. Udvariasság volt ez a házigazdával és önmagammal szemben egyaránt, bár máig sem tisztázott, hogy az említett pokróc – mely a lakással egyetemben Schleki tulajdonát képezte – téves kegyeleti okból, vagy puszta jó szándéktól vezérelve lett rám terítve. Agyam különböző részein ezernyi égető láng dolgozott azért, hogy megkeserítse a nap további részét. Remegő kezeim kiszabadítottam összegyűrt nyakkendőm fogságából, majd övtáskám bugyraiban kezdtem tapogatózni a megváltás után.

A talált tabletta egymagában kuporgott piros-fehér csomagolásának fogságában, lenyelésre csábító, hosszúkás idomával. Nem kérdeztem tőle „Hogy hívnak?”, mert nem érdekelt a neve. Csak „azt” akartam tőle. A megváltást. Ami végül nem jött el, lévén, hogy lázcsillapításra teremtette a Jóisten. Szörnyű kínok közepette ismét álomra hajtottam fejem.